Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Országgyűlési Képviselő Úr!
Tisztelt Képviselők, Meghívottak, Ünneplő pécsiek!
1956-ról azt olvastam egyszer valahol, hogy nem volt más,
mint pár nap remény és boldogság egy reményét és a
boldogulás esélyét vesztett ország számára.
Pár nap remény és boldogság. Kérdezhetnénk, hallva ezeket a
szavakat, ugyan valóban ennyi lett volna csupán? Én azt
mondom, hogy igen, ennyi. De! A csupán helyett akkor, a
normális élet lehetőségének reményétől megfosztott magyar
népnek ez volt a minden. A remény és a boldogság.
Remény nélkül ugyanis maga az élet válik üressé, céltalanná,
boldogtalanná. Még elképzelni is nehéz számomra, aki a 80-as
években születtem, hogy mit jelenthetett generációk számára
azzal a felismeréssel és lelki teherrel a szívekben ébredni és
álmodni, nap mint nap, éveken, évtizedeken keresztül, hogy a
saját boldogulás sorsa a legkevésbé sem a magunk kezében
van, hanem egy, a saját népének érdekével szembenálló,
külföldi nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló, a magyarokra
oktrojált csoport markában.
Nehéz elképzelni, ugyanakkor a családom személyes
története, az ‘56-os hősök és a gyűjtők és krónikások munkái a
rendszerváltoztatást követően elbeszélték az én generációm
számára is a kegyetlen valóságot. Köszönet nekik, hogy
megismerhettük a XX. század magyar, abban is kiemelten
pécsi történelmének legdicsőbb napjait, annak hátterét és a
korszak embertelenségének rideg részleteit.
Engedjék meg, hogy ehelyütt is gratuláljak Weinhardt Béla
szabadságharcosnak, Pécs idei Szabadság-díjjal jutalmazott
hősének a kitüntetésért, aki maga is nagyon sokat tett azért,
hogy a helyén legyen a szívünk. Béla bácsi, köszönjük, hogy ma
velünk együtt ünnepelsz!
Felbecsülhetetlen kincsünk, hogy még vannak köztünk
olyanok, akik maguk is résztvevői voltak a forradalom és
szabadságharc eseményeinek, így még van kikhez fordulnunk,
ha meg akarjuk érteni: miként lehet oly mértékben szeretnünk
a hazánkat, mint ahogy azt az ‘56-osok szerették már közel
hetven évvel ezelőtt is.
Szeretnünk a hazánkat az életünknél is jobban.
Köszönjük, hogy elmondják a legfiatalabbaknak is azt, ami az
ifjaknak már csak kitalált fantasztikus történetekben
lehetséges, pedig nem olyan régen még a mindennapok hús-
vér valósága volt.
Azt, hogy a kitartott kommunisták elvettek tőlünk magyaroktól
mindent: a hazánkat, a megélhetésünket, és a lelkünket is
megroncsolták.
Vagyis a reményünket a boldogságra.
Mert a kommunista diktatúra a többihez képest másabb,
kegyetlenebb volt, hiszen a kommunisták nemcsak a
társadalmi és gazdasági berendezkedést, hanem magát az
embert rombolták le, hogy egy hagyományaitól, családjától,
vallásától megfosztott újfajta szocialista embertípust állítsanak
elő helyette, akit aztán kényük kedve szerint irányíthatnak és
idomíthatnak.
Miután az idegen megszállókkal a hátuk mögött, sőt, sok
esetben azokat magukat előtt tolva megszerezték a hatalmat,
ezt a kísérletet kényszerítették rá a magyarokra is.
Ez az őrület tombolt éveken át, amiben már valóban nem volt
veszteni való. Hiszen 1956-ra már minden remény elveszett,
ami egy normális élethez szükségeltetik.
Tisztelt Ünneplő Pécsiek!
A külföldről kitartott kommunisták legcinikusabb jelszava talán
a „szabadság” volt. Mert a vagyonelkobzások, internálások, az
értelmetlen gazdasági intézkedések mind-mind a ténylegesen
megvalósított mesterséges egyenlősítő, a nemcsak a
származáson, de a teljesítményen alapuló különbségeket is
eltörölni hivatott programja volt a kommunistáknak.
No de a szabadság? Milyen szabadságot kaptak a magyarok
vagy a világ bármely népe a kommunistáktól? Éppen ők voltak
azok, akik megfosztották a magyarokat a második világháborút
követő években kibontakozó demokratikus
államberendezkedés révén megvalósulni látszó
szabadságuktól.
1945 után egy korábban megcsonkított, gazdaságilag a háború
miatt tönkrement országot igyekeztek talpra állítani azok a
nemzeti, főleg Független Kisgazdapárti vezetők, akikre,
győzelmük dacára, a megszálló szovjet hatalom
rákényszerítette a helyi kommunistákat, mint púpot az amúgy
is görnyedt hátra.
A magyarok azonban annyira gyűlölték a kommunistákat, hogy
azok még két évvel később, a ‘47-es kékcédulás választásokon
sem voltak képesek nyerni, pedig a magyar választástörténet
legnagyobb csalássorozatát követték el akkor.
De a magyar nép már csak ilyen, átlátott a szitán és nem kért
az idegen érdekek kiszolgálóiból.
(Jó látni, hogy a magyar választói néplélek ebből a
szempontból az elmúlt hetvenöt évben nem változott semmit.
Ahhoz pedig, hogy ez így is maradjon, nekünk van dolgunk és
felelősségünk.)
Ezt követően azonban nem volt visszaút, a kommunisták
folyamatos választási kudarcait megelégeve, a kitartóik, a
valódi hatalmat gyakorló megszálló szovjet kommunisták
vették kezükbe az irányítást és mindenkit elhurcoltak,
bebörtönöztek vagy félreállítottak, aki az útjukban állt. Csak
így, direkt külföldi beavatkozással törhették meg a
magyarokat, hogy aztán 1949-től már egyetlen létező pártként
megkezdjék negyvenéves rémuralmukat.
Tisztelt Emlékezők!
A kommunisták ma sem változnak. Szebb a ruhájuk,
kifinomultabb a beszédük, sokszínűbb a zászlójuk és több a
mézes-mázas behízelgő ígéretük, de ugyanúgy a szabadság
hamis köpönyegébe bújva készülnek megfosztani bennünket a
szabadságunktól, a nemzeti önrendelkezéshez való jogunktól
azért, hogy ismét ők mondhassák meg helyettünk, hogy mit
kell gondolnunk, és, hogy mindeközben újra elvehessenek
tőlünk mindent, amiért megdolgoztunk, amit közösen értünk
el.
Ne feledjük, a recept kész, kimondták, mit akarnak kifőzni:
„Nem lesz semmid, mégis boldog leszel”. Ismerős ideológia ez,
ugye? Ennek a tervnek a végrehajtására pedig vannak
jelentkezők szép számmal idehaza is.
Jobb tehát, ha őszintén beszélünk. Ez egy olyan küzdelem a
nemzeti és a nemzetközi erők között, amelynek soha nem lesz
vége. Viszont elég, ha csak egyszer nem figyelünk eléggé, ha az
ajtót csak egy résnyire is nyitva hagyjuk és minden
erőfeszítésünk eredménye elveszhet. Minden, amiért az ’56-
osoknak fegyvert kellett ragadniuk és az életüket, a személyes
szabadságukat kellett odaadniuk.
Ma, Isten kegyelméből, nem fegyverrel vívjuk nemzeti
küzdelmünket, de az utóbbi évek és napok eseményei éppen
arra hívják fel a figyelmet, hogy a béke törékeny szárnyú
galamb, amely bármikor a mélybe zuhanhat.
Tisztelt Pécsiek!
Minden generációnak fel kell tennie azt a kérdést saját maga
számára, hogy milyen módon, milyen formában tudja
megvalósítani azt a küldetését, amelyben a hazaszeretet
fontosságát hangsúlyozó üzenetét átadhatja az őt követő
generáció tagjainak. Ez igaz egy város, így Pécs esetében is.
Büszkén jelenthetjük ki, hogy Debreczeni László vezetésével a
pécsi ‘56-osok átadták nekünk a szívünkig érő üzenetet.
A magunkénak érezzük a Mecseki Láthatatlanok, a pécsi
forradalmi egyetemisták, Debreczeni Lászlóék és minden pécsi
polgár küzdelmét Magyarországért és Pécsért.
Köszönet és hála mindannyiuknak ezért a felbecsülhetetlen,
több, mint fél évszázados munkáért.
Most tehát rajtunk a sor, nekünk kell feltennünk a kérdést,
miként beszélhetjük el a mai pécsi fiataloknak és miként
beszélhetjük meg a mai pécsi fiatalokkal a hazaszeretet
kérdését.
Mert hazafiak csak akkor lesznek, ha nemcsak a füleket, de a
szíveket is eltalálja a hazaszeretet hívó szava, ami nem egy
generációnak ad igazodási pontot, de a soron következőknek
is követendő mintaként szolgál.
Kulcsfontosságúnak tartom éppen ezért, hogy a pécsi
fiatalokat is megszólítsuk a maguk nyelvén ’56 üzenetével.
Mert október 23-a nekik sem egy tanításmentes vagy
munkaszüneti nap az évben, hanem a feltétlen hazaszeretet
kifejeződése és megtestesülése.
Éppen ezért köszönöm mindazoknak akik részt vállalnak abból,
hogy őrizzük és átadjuk a lángot a fiatalságnak. Szükségünk
van olyan eseményekre, amelyeken keresztül élettel tölthetjük
meg az ünnepet azért, hogy a legfiatalabbak is megélhessék
azt, egy közösség részeként.
Debreczeni Laci bácsi egész életében ezen fáradozott, hiánya
pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Az ő emlékét is meg kell
őriznünk és be kell mutatnunk a pécsi diákoknak. Hiszen ő egy
olyan pécsi hős, igazodási pontul szolgál a mai tizenéveseknek
is.
Örömmel értesültem egy kezdeményezésről, mely szerint
középiskolásoknak szóló emlékverseny szerveződik az ‘56-os
forradalom és szabadságharc témájában. Üzenem a
szervezőknek, hogy ránk számíthatnak mindenben, Pécs jövője
számára rendkívül fontos a munkájuk. Úgy gondolom, hogy
Pécs városának kötelessége feltétlen támogatásáról biztosítani
az ügy sikerességét.
Kedves Pécsiek!
A feladat tehát adott, álljunk neki együtt, összefogva, bátran
és szívből.
Ha pedig mind elvégezzük a ránk bízott feladatot, akkor okkal
bízhatunk abban is, hogy olyan városban élhetünk, ahol a pécsi
hősök legendája bennünket is túlél, örökké fennmarad és kellő
szellemi és erkölcsi muníciót ad az utánunk következő
pécsieknek is ahhoz, hogy megőrizzék Pécset olyannak,
amilyennek mi szeretjük.
Tisztelet a hősöknek!
Tisztelet a hősöknek! Dicsőség az áldozatoknak!